2014. 04. 01.

Négy dolog, amit a nőkről és férfiakról tanultam azáltal, hogy egyik sem vagyok


Szerző: CN Lester
Fordította: A Szivárványon Innen

Szerintem annak egy része családi vonás, hogy mások olyannak kezelnek, akivel biztonságos megbeszélni dolgokat (több rokonom is tapasztalt hasonlót), de egy része egészen biztosan az, hogy a nyilvánosság előtt is genderqueer vagyok. Mióta előbújtam (majdnem egy fél élettel ezelőtt), úgy tapasztaltam, hogy sok nőkkel és férfiakkal* folytatott beszélgetésemre jellemző volt, hogy egyfajta biztonságos területnek tekintettek. Valakinek, akivel tudnak beszélgetni genderről, szexusról, szexualitásról, identitásról, aki egyszerre megérti a nézőpontjukat, és új perspektívát kínál, mint egyfajta gender fordító és diplomata, és döntő fontosságúan: meghallgatja őket és válaszol nekik, anélkül, hogy szigorú bináris határvonalak alapján ítélné meg őket. Mert én már áthágtam azokat a korlátokat, és nem fogom próbálni megbüntetni őket azért, ha kiderül, hogy ők is áthágták.

Ez nem több, mint anekdotikus bizonyíték és személyes tapasztalat (általánosítottan, név és személyes részletek nélkül), de azt kívánom, bárcsak nyilvánosan folytatnánk le ezeket a beszélgetéseket, olyan hangosan, amennyire csak lehet, és végre befejezhetnénk őket és továbbléphetnénk. Lehet, hogy ezek túl nyilvánvaló dolgok ahhoz, hogy leírjam őket, de ha bárki, aki ezt olvassa, aggódik bármelyik felsorolt pont miatt, aggódik, mint azok aggódtak, akik megnyíltak felém, akkor úgy gondolom szükséges kimondani őket.

* Ez legtöbbször cisz nőkkel és férfiakkal kapcsolatban történt; nem azért, mert azt hiszem, hogy a transz nők és férfiak valahogy kevésbé „természetesek” vagy „igaziak”, hanem azért, mert a legtöbb transz ember akivel találkoztam, arra kényszerült, hogy kibogozza a szexusról és genderről szóló társadalmi eszméket olyan módon, ahogy a legtöbb cisz ember sosem tette meg.

1. A legtöbb ember nem illik az általános gender-meghatározásokba

„Legtöbb” embert mondok, hogy biztosra menjek – a saját életemben nem hiszem, hogy akár egy emberrel is találkoztam, aki tökéletesen illett volna a társadalom által megadott „nő” vagy „férfi” sablonokba. Nem anélkül, hogy lényük fontos részeit ki ne vágták volna magukból és nem anélkül, hogy azt tettetnék, hogy teljesen vagy részben valamik, amik valójában nem. Néhányaknak könnyebben megy, mint másoknak, és néhányan, akiknek kívülről úgy tűnik, hogy a legkönnyebben megy, valójában a legnehezebben. Tehát gyakran a világ felé mutatott arc nincs kényelmes összhangban az arc mögött lévő személlyel – és mégis, olyan sokan ezek közül az emberek közül gondolják azt, hogy a hiba bennük van, és nem egy olyan meghatározásban, amely kudarcot vall abban, hogy magába foglalja azokat az embereket, akik névleg az égisze alá tartoznak.

2. A legtöbb ember titkokat őriz

Akár azt, hogy milyen gyakran sírnak, vagy hogy olyan sokáig tartották vissza a könnyeiket, hogy már nem képesek szabadon engedni őket; hogy hogyan éreznek a testükkel kapcsolatban; hogy hogyan szeretnék, hogy beléjük hatoljanak, vagy hogy ők hatoljanak valakibe; hogy hogyan tűnődtek azon, hogy transzgenderek-e; hogy hogyan érezték magukat, mikor először büntették meg őket azért, mert nem viselkedtek „rendes” lányként vagy fiúként; hogy már nem is emlékeznek, hogy hogyan legyenek dühösek, mert a jó lányok sosem dühösek; vagy hogy hogyan felejtsék el a kalóriákat számolni, és elrejteni ezt mások elől, mert férfiak ilyet nem csinálnak...

Ha egy rendszer csak amiatt létezhet, mert az emberek nem mondhatják el az igazságot, az azt hiszem mindent elárul, amit tudnod kell az adott rendszer hitelességéről. Azt hiszem, ha mi, közösen, el tudnánk egymásnak mondani a titkokat, amiket őrzünk arról, hogy kik vagyunk és eredendően kiknek hivattunk lenni, jó úton haladnánk afelé, hogy teljesen ledöntsük a patriarchátust.

3. A legtöbb ember aggódik

Hogyan is ne aggódnál, amikor egy olyan kultúrával nézel szembe amely kettő (és csak kettő) választási lehetőséget kínál, és alig egy kevés, vagy semennyi eltérő véleményt, kudarcot vagy különbözést engedélyez, és azt tetteti, hogy ennek természetesnek és könnyűnek kellene lennie, mert az, hogy ezt természetellenesnek vagy nehéznek találjuk, a kudarc bizonyítéka, és a kudarc (ahogy azt korábban is megállapítottuk) nem engedélyezett?

A férfiség és nőség felénk bemutatott előírásai tapasztalatom szerint lehetetlenek. Nem csak számomra, mint genderqueer személy számára lehetetlenek, de lehetetlenek még a testi diszfóriától nem szenvedő cisz emberek számára is – mert nem engednek teljességet, felfedezést vagy szabadságot.

4. A gender bináris rendszere mindenkit bánt

[Tartalmi figyelmeztetés: étkezési rendellenességek, gyermekbántalmazás, nemi erőszak, zaklatás, depresszió és utcai bántalmazás említése]

Nem mindenkit bánt egyenlő mértékben (ezt említenem sem kellene, de mégis valószínűleg szükség van az elismétlésére), de, megint saját tapasztalatom alapján, egy embert sem ismerek, akit egyáltalán ne bántott volna. Még azokat az ismerőseimet is, akik a legtöbb hasznot élvezik a kyriarchátus adta rendszerszintű előnyökből. A rejtett sérülések, amelyeket hordoznak; amelyeket a cisz férfiak nem hivatottak hordozni a patriarchátusban; amelyeket a társadalmi definíciójuk szerint nem is tudnak hordozni - megdöbbent, hogy mennyi fájdalom létezik. Megdöbbent azon cisz férfi ismerőseim száma, akik az étkezési rendellenességekkel, gyermekbántalmazással, (mind nők, mind férfiak általi) megerőszakolással, zaklatással, depresszióval vagy utcai bántalmazással kapcsolatos tapasztalataikról akarnak beszélni. Megráz, hogy mi, közösen, hogyan tudjuk megengedni egy rendszernek, hogy folytatódjon, ha az ennyi fájdalmat okoz nekünk. Elszomorít, ha az okokra gondolok, amiért így teszünk.

Ez nem arról szól, hogy „de mi van a férfiakkal”, viszont lenyűgöz, hogy egy állítólag bizonyos embereket szolgáló, elnyomó rendszer még azokat is tudja bántalmazni, akiket leginkább előnyben részesít.

Ezalatt nem azt értem, hogy mindenkinek fel kellene adnia a „férfi” és „nő” kifejezéseket, és helyette „genderqueer”-nek hívnia magát, hanem azt, hogy amit az embereknek tanítottunk ezen kifejezések használati módjáról, és arról, hogy ezeknek a kifejezéseknek állítólag mit kéne jelenteniük, nem fedik le az emberek lényének teljességét.

Lehet, hogy ez egyszerűen csak a szóbeli megfelelője annak, amikor frusztráltan széttárod a kezed.

Az általam űzött transz aktivizmus nagy része a transz emberek konkrét jogairól szól: a tényről, hogy még mindig nem vagyunk egyenlők a törvény szemében, arról, hogy a többségi társadalom gyakran megbüntet minket, és hogy túlságosan gyakran nem kezelnek teljes emberként. De a magam részéről van egy átfogóbb mondanivalóm a transz aktivizmusról, genderről, egyéniségről és kulturális rendszerekről, és ez az, hogy azáltal, hogy segítünk azoknak akik leginkább el vannak nyomva a káros gender szabályok által, mindannyiunknak segítünk. Azt akarom, hogy a cisz emberek azért törődjenek a transz aktivizmussal, mert törődnek a transz emberekkel, mert a transzfóbia és ciszszexizmus borzalmas dolgok.

De eltűnődöm, hogy miért nem többen közülük törődnek vele önzőbb okok miatt – mert, legalábbis innen nézve, férfinak vagy nőnek lenni egy bináris gender rendszerben fele olyan könnyű sem, mint ahogy kinéz.

Forrás: Four things about men and women I’ve learnt from being neither | a gentleman and a scholar
Újraszerkesztett változat: 2014. 11. 11.